Szintúgy, mint pyronak, nekem is a ’98-as franciaországi világbajnokság volt az első, amit végigkövettem a TV-ben. Ez meghatározó emlék lett nekem, és mindezidáig ezt tartom a legjobb seregszemlének, amit életem során láttam – beleértve az EB-ket is.

És mi határozza meg, hogy az ember kinek szurkol? Kissrácként egy szép mez, egy-két komment a televízióban, néhány jól megírt cikk figyelemfelhívása, esetleg családi ráhatás (pl. a családom egyetlen férfitagja ki nem állhatja a németeket, így ez rám is átragadt).

Esetemben meghatározó, hogy melyik csapattal tudok azonosulni. A mindent túlcifrázó labdazsonglőr brazilokkal, argentinokkal?  A franciákkal, akik nem is franciák? Vagy egy olyan csapattal, akik cél nélkül érkeznek egy versenyre, és pont nélkül esnek ki – pl. az ázsiai csapatok általában.

Mivel én is mindig szívből, de elsősorban lényegretörően, sallangmentsen fociztam, a trükköket lehetőleg kerülve, így a hatékonyságot szem előtt tartó, ésszel játszó, taktikus angolok és az olaszok lettek a nagy kedvenceim. Mindig esélyesek minden versenyen, de egyúttal eléggé megosztóak is, a megítélésük kapcsán ritkán van középút.

Számomra hasonló tulajdonságokkal bír Paraguay nemzeti tizenegye is. Nem a legnagyobb spílerek alkotják, de végigrobotolják a 90 – vagy éppen 113 percet. (Plusz azonosulási lehetőség, hogy szintén alacsonyak, és gyorsak, mint én voltam.) A védelemre nagy hangsúlyt fektetnek mindig, amit sokan kritikával illetnek, mert hogy így nem is dél-amerikaiak. De azok, ugyanakkor pont ez az! Ők a legeurópaibb dél-amerikaiak! Az tény, hogy nem jellemző a futballjukra, hogy az ellenfél térfelére rendezkednének be, de mihelyst összehasonlítjuk egy antifutballt játszó görög vagy ázsiai csapattal a játékukat, láthatjuk, hogy minden relatív.

Igazi nagy játékmestert nem adott nekik a sors, de így a stabilitás jellemzi a középpályájukat, kiugró (vagy éppen kirívóan rossz) teljesítmények nélkül. Ez véleményem szerint pozitív, mert vegyük csak alapul a portugál csapatot. Mi van, ha kiesik CéRoni? Vagy a németek hogyan oldják meg a jó öreg Ballack távollétét? E két kérdés közül legalább az egyikre hamarosan megkapjuk a választ, de én már sejtem: nehezen, vagy talán sehogyan sem.

A megosztottság kérdése már árnyaltabb, de nézzük csak mit is írt pár napja az általam sokra tartott nst.blog.hu: „A legkevesebb érzelmet kiváltó amerikai csapat, akiket általában nem is szeret, de nem is utál különösebben senki.”  Finoman szólva sem a leghízelgőbb kijelentés a vörösfehérekről. Az lehet, hogy erős negatív érzéseket kevesekből vált ki, de a már fentebb említett védekező focit sokan felróják számukra – csak mert Brazília kontinenséről származnak. És hogy ne szeretné őket különösebben senki? Ezt pyro barátommal felhívásnak vettük a blog megindítására; és remélem, vagyunk még így páran az előbbi kijelentés ilyen irányú cáfolatával.

Ugyanakkor a két legfőbb indokot a végére hagytam, hogy miért is Paraguay. Ugyebár a ’98-as VB-n történtek miatt.

Az egyik ok a csapat lesajnáltsága volt. Szinte egyhangúan egyetértés volt abban, hogy semmi esélyük továbbjutni a csoportból, már az is nagy teljesítmény lenne tőlük, ha pontot szereznének Franciaországban. Igen, ez a megállapítás nem is volt alaptalan, hisz a bivalyerős D csoportba kerültek. A mindig titkos favoritnak kikiáltott spanyolok a Raul, Morientes, Luis Enrique és Hierro nevekkel fémjelzett, nagyra tartott generációval végre nagyot akartak dobni (amiből nagy leégés lett). A zöld sasok West, Babayaro és Okocha vezérletével soha nem látott magasságokban repültek akkortájt. És ott volt még a bolgárok aranygenerációja, akik a ’94-es 4. hely után joggal bíztak abban, hogy legalább a csoportból továbbjutnak. Ám Paraguay megmutatta, hogy a foci nem az esélyekről szól! Számomra ez nagyon lényeges volt akkor, és az most is.

A másik, és talán legfontosabb ok José Luis Chilavert. És ennyi. Remélem, ezt nem nagyon kell indokolni. Mármint azok számára, akik látták játszani, mert azok tudják, hogy ő a történelem legjobb kapusa. Ebben nincs kompromisszum. :-) Sajnos az annyira áhított szabadrúgásgól nem jött össze egyik világbajnokságon sem, de ez mit sem von le érdemeiből! Ha ő állt a kapuban, az ellenfél támadói joggal félhettek attól, hogy az adott meccsen nem gyarapítják góljaik számát - sokkal inkább a piszkos alsóneműikét. A játékán felül pedig igazi vezérre volt a csapatnak, ami szintén sokat jelent egy nagy tornán.

A világbajnokságokat nézve egyre inkább erősödött bennem a balsors képletének beigazolódása szegény paraguayiak kapcsán. És hogy miért is? Nézzük csak szép sorjában.

Franciaországban a legjobb 16 között aranygóllal kaptak ki egy olyan meccs hosszabbításában, amely talán a torna talán legkiegyensúlyozottabb küzdelmét hozta.

4 évvel később a németek egy 88. percben szerzett góllal ejtették ki őket szintén a nyolcaddöntők során.

Majd jött 2006… Az angolok ellen már a 3. percben vezetést szereztek az angolok egy Gamarra öngóllal. (Ritka nagy pech volt a védő részéről.) Ezt követte a 7. perc, amikor a kapust egy sajnálatos sérülés miatt kellett lecserélni. Szerencsére a második számú kapus nagyságának, és a védelemnek köszönhetően, kapott gólról nem kell beszámolnom, ugyanakkor Santa Cruzék sem voltak elég pontosak elöl, így maradt a 0-1. Ezt követte a svédek elleni meccs, ami szintén 0-1 lett, egy 89. !!!! perces góllal. (Ez ismerős.) Ez megpecsételte a csapat sorsát, és így már a 2. forduló után kiestek az első körben.

Mi magyarok különösen szeretünk szimpatizálni a balsors által tépett nemzetekkel, így ezt is fel tudom hozni +1 indoknak, hogy miért kell ennek a szimpatikus országnak szurkolni.

A cél, mint általában: továbbjutni a csoportból! Vamos!!!

<